A magyar szablyavívás története
A magyar szablya és ezzel együtt a használata már a honfoglalás korában megjelent a Kárpát-medencében, de Szent István idejében a háttérbe szorult a lovagi fegyverzettel, kardvívással szemben és ez így is maradt nagyjából 400 évig. Az oszmán birodalom előretörésével egyre gyakrabban találkoztak a magyar katonák a könnyűlovas harcmodorral, fegyverzettel és rájöttek, hogy a nehézfegyverzet gyakran hátrányt jelent ezekkel a gyorsabb mozgású harcosokkal szemben. Ezért fokozatosan átálltak a könnyűlovasság használatára, azon belül is a huszár, vagy guszár elnevezésű lovasságra, amely néhány évszázad alatt nemcsak az európai, hanem a tengeren túli hadseregek nélkülözhetetlen katonatípusává nőtte ki magát.
A 150 éves török uralom hozta a legtöbb dicsőséget a magyar szablyának, hiszen ez idő alatt számtalan bajvívás során bizonyították a végvári vitézek, hogy ennek forgatásában kellő tapasztalatra tettek szert. Dózsa György és Ali aga párviadala a török főtiszt halálával ért véget. Innen ívelt fel a magyar vitéz karrierje. Másik vitézünk, Thúry György például olyan híres bajvívónk volt, hogy még a messzi Perzsiából is érkeztek hozzá kihívók, akik össze akarták mérni vele kardjukat. Télen még a Balaton jegén is tört kopját az ellenfeleivel ez a derék vitéz, aki pápai majd várpalotai várkapitányként számtalan hadat vezetett a török ellen. 1563-ban a I. Miksa császár koronázása alkalmából lovagi tornát hirdetett a vitézek számára, ahová messze földről is érkeztek bajnokok. A döntő összecsapást két magyar – Thúry György és Gyulaffy László – vívta, akik hosszas küzdelem után sem tudták dűlőre vinni a dolgot, ezért mindkét vitézt aranysarkantyús lovaggá ütötte az újdonsült uralkodó.
A kuruc kornak is megvoltak a híres bajvívói. Bezerédj Imre, aki Rákóczi brigadérosa volt, több, mint 70 párbajban bizonyította szakértelmét a magyar szablya forgatásában. Egy idő után nem is akadt ellenfele a császár seregében. De Vak Bottyán - még császári ezredesként – szintén párbajozott, de nem is akárkivel, hanem „Rákóczi villámával”, Ocskay Lászlóval. Előbb kopját törtek, sikertelenül, a szablyavívás sem tudta döntésre vinni a dolgot, végül a pisztoly került elő, de mindketten súlyos sebet kaptak, és csak hosszú lábadozás után épültek fel.
A napóleoni háborúk is számtalan alkalmat adtak a magyar hadfiaknak, vívástudásuk bizonyítására. Bolyai János, híres matematikus nemcsak a vonalzó és körző forgatásában jeleskedett. Katonatisztként szolgált a császári hadseregben, ez idő alatt párbajra került sor közte és egy dragonyosszázad tisztjei – szám szerint tizenhárom – között. Annyi kérése volt, hogy ege-egy párbaj között, játszhasson egy darabot hegedűjén. Minden ellenfelét levágta.
A szabadságharc csataterei is számtalan alkalmat nyújtottak az osztrák és magyar feleknek az egyéni hősiesség bemutatására. Sebő Alajos honvéd alezredes és Hermann Riedesel vértes ezredes párbaja egy régi nézeteltérésre vezethető vissza, amely a tápióbicskei csatatéren nyert elégtételt, Sebő szinte kettészelte ellenfele koponyáját.
Gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós jó barátok voltak, és elhatározták, hogy létrehoznak Pestbudán és Kolozsvárott egy-egy vívóiskolát. Egyrészt a vezető réteg, másrészt arra érdemes fiatalok testmozgását elősegítendő. Ugyanis minden módos tag vállalta, hogy egy jó családból származó, de megfelelő anyagi háttérrel nem rendelkező fiatalember tandíját állja. A Pesti Nemzeti Vívóintézet 1825-ben jött létre, melynek első elismert mestere Friedrich Ferenc lett. Édesapja is már vívómester volt, majd az alapok elsajátítása után külföldi iskolákban szerezte tudását. Hazajövetele után saját vívótermet nyitott, majd nemcsak a Vívóintézet, hanem a Pesti egyetem vívómestere is lett. A keze alatt tanult Keresztessy Jószef is, aki segédoktatóként, majd 1842-től vívómesterként oktatta a fiatalokat. A szabadságharc ideje alatt, szinte az összes oktató és tanuló részt vett a harcokban, így az oktatás szünetelt. Keresztessy mester Komáromnál tette le a fegyvert, de több társával ellentétben, őt börtönbe vetették. Szabadulása után mindent elkövetett, hogy a Vívóintézet ismét működhessen. Ezt sikerült is elérnie, igaz korlátozásokkal. Az ő ideje alatt került be a vívás a sportágak közé. Az 1800-as évek végén több versenyt is külföldi mesterek nyertek, közülük kiemelkedik Italo Santelli olasz mester, aki Magyarországra költözött és lerakta a modern sportvívás alapjait. Tanítványi között volt Gerevich Aladár, „Ali bácsi”, aki hétszeres olimpiai bajnokként, minden idők legeredményesebb olimpikonja volt. Egész családja (apja, testvérei, felesége, apósa, gyermekei ) vívott, sőt egyik fia, Gerevich György nevelőedzője volt a legutóbbi olimpiai bajnok kardvívónknak, Szilágyi Áronnak. „Ali bácsi ”, mikor 50 évesen, az utolsó olimpiára kvalifikálni akarta magát, a többi fiatalabb csapattárs megkérdőjelezte alkalmasságát. Mindet kihívta és legyőzte.
Jekelfalussy Piller György nevét is meg kell említenünk, aki szintén jeles sportolóként , több olimpiát is nyert nekünk, sőt edzőként is 4 alkalommal vezette a magyar olimpiai csapatot. Ő Ludovika Akadémiát végzett, sőt elvégezte a Toldi Miklós Sporttanár és Vívómester Képző Intézetet is, ahol Borsodi mester irányítása alatt tanulta meg a magyar katonai szablyavívást. Jekelfalussy Horthy Miklós kormányzó testőrparancsnoka volt, alezredesként esett orosz hadifogságba. Többek között nekik is köszönhető, hogy a magyarok az 1900-as évek első felében egyeduralkodók voltak a vívópáston.
